A tábor vers-és próza szekciójának műhelymunkálatait vezettem egy héten át a cseresznyési erdei iskolában. Nagy öröm volt együtt tevékenykedni, gondolkodni, alkotni ilyen tehetséges fiatalokkal. Kézdivásárhelyi, galántai, viski, lupényi középiskolás diákok lehettek a tanítványaim, akikkel egy csodálatos műsort állítottunk össze és mutattunk be a paksi evangélikus templomban és a záró gálán.

Azelőtt tudniillik mindig fáztam. Tízéves koromig az anyám egy kád hideg vízben tartott, attól való félelmében, hogy beszáradok neki. Később itatóspapírba csavarva odaadott apámnak, aki növénygyűjtő volt, lepréselt, és beletett a herbáriumba, ilyen cédulával: “Egzotikus, északi növény, közönséges néven: poéta.” A herbáriumban pókokat és pirított árnyékot ettem, paprikás penészgombóccal. Közben több verskötetem jelent meg, és egy filozófiai értekezésem az érzelmi életről.

De tudniillik a kezeim mindig össze voltak gémberedve, és a szájamon mindig párafelhőt fújtam ki, és az egész arcom kék volt. Akik hozzám nyúltak, utána mindig kezükre leheltek. Megkérdeztem egy orvost, aki hosszasan megmagyarázta, hogy az úgynevezett “fázás” című betegségben szenvedek, mely onnan magyarázható, hogy hőfokom igen alacsonnyá hanyatlott a penész-evéstől.

Ekkor történt, hogy egyszer egyedül maradtam.

Abban az időben nagyon el voltam keseredve, mert rájöttem, hogy a ruhám nem irántam való vonzódásból és ragaszkodásból maradt meg rajtam, hanem azért, mert begomboltam elöl, és így nem tud lecsúszni. Ha le tudna csúszni, biztosan lecsúszna, és én végleg megfagynék meztelenül. Ez a megismerés igen rossz hatással volt rám, és Schopenhauer álnév alatt hosszabb értekezést írtam “A halálról és az élet semmiségéről” címen.

Egyedül maradásom egy szobában történt, ahol egy cserép krizantém állt az asztalon. A szoba egyik sarka felől különös hullámok jöttek felém, és a mellényem alá bújtak. Odamentem, és egy barna négyszögűt láttam ott, két tüzes szemmel, amik nevettek. Bemutatkoztam, ő nem felelt, de a két tüzes nyíláson láttam, hogy Kályhának hívják. Leültem mellé, és felolvastam neki “Végtelen vágy” című, pályadíjat nyert költeményem.

Egy idő múlva láttam, hogy a két tüzes nyílás elborul; egyidejűleg olyan kellemes zsibbadás fogott el, hogy egy percre szinte azt hittem, levehetnem a mellényemet. Elbámultam, és ránéztem a Kályhára: rájöttem, hogy ő küldi felém a hullámokat, melyekről könyvekben olvastam, hogy Melegnek hívják őket. Ismeretlen, mámoros érzés fogott el, és rajongva szóltam a Kályhához:

- Hát megértetted a versemet?

Újabb és heves hőhullám áradt felém, és én felujjongtam a boldogságtól.

- Megértett engem, és meleg hozzám - mondtam. …